Ez az idõszak Géza és István uralkodásának idejére esik.

A tét hatalmas, hiszen a magyar nép fennmaradásáról, vagy eltûnésérõl van szó. Géza felismeri, hogy a fennmaradáshoz feltétlenül fel kell venni valamelyik kereszténységet. Magyarországon kezdetben a keleti kereszténység kezdett terjeszkedni, ám a késõbbi magyar-bizánci elhidegülés miatt a magyarok kiváltak a keleti kereszténység kötelékébõl. Emellett a terjeszkedõ Bizánc az általa “felszabadított” Bulgáriának megszüntette mind politikai, mind vallási önállóságát, s ez figyelmeztetés lehetett a magyarok számára. Géza révén Magyarország a két nagyhatalom szomszédságába került, és mindkét oldalról erõs nyomás nehezedett rá, de igazából csak egy választása volt a fejedelemnek, mégpedig a nyugati-kereszténység felvétele.

A krónikákból nem lehet sok mindent megtudni Gézáról, ám a hagyomány szerint kemény kezû uralkodó, aki kegyetlen eszközökkel ugyan, de leszámol ellenségeivel, és megszilárdítja hatalmát. Ennek eszköze volt a kereszténység felvétele is. Géza házasságával is az ország érdekeit szolgálta: elvette az erdélyi gyula lányát, Saroltot. Sokan azonban Gézát pogánysága, és keleties szokásai miatt nem tartották István “méltó” apjának.

Géza korábban páratlan módon törekedett a békére. Ezzel is próbálja jelezni csatlakozási szándékát a nyugati világnak. 973 március 23.-án elküldi 12 tagból álló küldöttségét Quedlinburgba, I. Ottó császár gyûlésére. Ezzel is azt fejezte ki, hogy nem lesz a császár alattvalója, de hajlandó vele együttmûködni. Ezen a gyûlésen Géza újabb térítõket kapott. Magyarországra már korábban is jöttek térítõk, de az igazán sikeres munkát Szentgalleni Bruno kezdte. Õ hozta magával a Szent Márton kultuszt, melynek hatására megkezdték a pannonhalmai Szent Márton apátság építését.

Géza a politikai együttmûködés mellett dinasztikus kapcsolatokat is épít ki. Legidõsebb lányát Juditot Vitéz Boleszláv lengyel uralkodóhoz, második lányát pedig a bolgár trónörököshöz adta. A legjelentõsebb kapcsolat, azonban István házasságával jött létre, aki II. Henrik bajor herceg lányát, Bajor Gizellát vette feleségül. Géza harmadik lányát, Ilonát a velencei dózséhoz, III. Orseolo Ottóhoz adta feleségül. Az õ gyermekük volt Orseolo Péter, akire István 1038-ban a magyar koronát hagyta.

Gézáig a magyarok az õsi nomád, pogány jogszokást érvényesítették, vagyis a seniorátus elvét. Eszerint az elhunyt uralkodót a tágabb család, vagyis a nemzettség legidõsebb, még nemzõképes tagja követi. Az õsi jog szerint tehát Koppány, Géza legidõsebb unokatestvére lenne az új uralkodó. Gézának azonban születik egy fia: Vajk, akit keresztény szellemben nevelnek, és keresztelése után felveszi az István nevet. A fejedelem ezért a primogenitura elvét akarja érvényesíttetni, vagyis hogy a legidõsebb fia örökölje az uralkodói címet. A család elfogadja Géza akaratát, mert nem mernek szembeszállni a hatalmas sereggel rendelkezõ uralkodóval. Ezt a hadsereget a német lovagok, a szabad harcosok és az idegen segédcsapatok, hunok és besenyõk alkotják.

Géza halála után fia Vajk követi a trónon, aki megkeresztelkedése után lesz István. 997. és 1000. között mint nagyfejedelem uralkodik.

• Belsõ tényezõk: Legfõbb ellenfele Koppány (somogyi dukátus ura) volt, aki a seniorátus elve alapján már magát tartotta a jogos utódnak. Õ elõször Veszprém várát támadja meg és felszólította Saroltot, hogy az õsi szokás szerint (levirátus elve) legyen a felesége. István azonban a német lovagok segítségével legyõzi a lázadót. Koppány testét felnégyelték, és a négy legnagyobb várra tûzték fel: Esztergomban, Veszprémben, Gyõrött és Erdélyben. Ez utóbbinak politikai jelentõssége is volt, ugyanis az erdélyiek el akartak szakadni. Ezen kívül legyõzi 1003 az erdélyi gyulát, és 1008-ben a Maros-Temes vidékének urát, Ajtonyt. A legyõzött ellenfeleinek földjeit az uralkodói birtokhoz csatolta.
• Külsõ tényezõk: El kellett ismertetnie Magyarország függetlenségét, és erõsítenie annak tekintélyét. Ennek érdekében történik a koronázás is, amelyet számos tényezõ segített elõ, ugyanis II. Szilveszter pápa és III. Ottó német-római császár között barátságos volt a viszony, így a koronát a pápától lehetett kérni. A német befolyás érvényesülésétõl sem kellett tartani a korábbi Bizánctól független politizálás miatt. A koronázásra 1000. december 25-én, vagy 1001. január 1-jén került sor. Ennek hatására Magyarország független állammá válik, és megkapja az invesztitúra jogot.

István szerint az államszervezés kulcsa a katolikus egyház kialakítása és megerõsítése. Ennek érdekében tíz egyházmegyét szervez, amely 8 püspökségbõl és 2 érsekségbõl (Kalocsa, Esztergom (Elsõ érseke Sebestyén)) állt. Magyarország tehát önálló érsekségeket alapított, ezzel is jelezve függetlenségét a német-római császártól. Az magyar egyházat szilárdította még a 8 püspökség is (veszprémi, gyõri, pécsi, egri, váci, csanádi, bihari és erdélyi). István azonban nem csak egyházmegyéket hozott létre, hanem fenntartásukról is gondoskodott. A tized jövedelem mellett a hatalmas földadományok jelentették az egyház jelentõs gazdasági hátterét. Ezen kívül törvényekkel is védte az egyházat: minden tíz falunak építenie kellett egy templomot, és vasárnaponként kötelezõvé tette az istentiszteletet, amely alól csak a tûz õrzõi voltak kivételek. Rendeleteiben elõírta a templomi magatartást is.

A templomépítések mellett térítõ papokat is hívott az országba, hogy még erõteljesebben tudja terjeszteni a keresztény életformát. Emellett szerzetes rendeket alapított (bencések), akiknek kolostort is építtetett, például: Zalavár, Pécsvárad, Veszprémvölgy, ez utóbbit az ortodox apácák számára.

A legfontosabb tevékenysége a vármegyerendszer kiépítése volt (30-40 vármegyét hozott létre). Ezekhez kialakításához mintául szolgálhatott a bizánci témarendszer, a szláv rendszer, a frank grófságok, de elképzelhetõ, hogy kialakulásuk egy belsõ fejlõdés eredménye.

A vármegyék kettõs funkciót töltenek be:

• Védelmi funkció: A vármegyéket magas fokú szervezettség jellemezte. A megye központjában a vár állt, amelyek kezdetben földvárak voltak. Ezeknek az erõdítmények az átmérõje 100-300 méter volt, falait fából ácsolt palánkokból, és földsáncokból készítették. A várakhoz várbirtokok tartoztak, amelyek többnyire a vár környékén voltak, és a várszolgák mûvelték azokat. Ezekrõl a birtokokról biztosították a várak ellátását. Egy-egy vár élén a várispán állt. Az õ feladata volt a közigazgatás ellenõrzése, õ volt a vármegye bírja és katonai vezetõje. Neki voltak alárendelve a várjobbágyok, akik a katonaság tisztjeit adták. Feladatuk a vár védelme és a várhoz tartozó népek igazgatása, de õk adták az ország hadseregének döntõ részét is.
• Ellátó funkció: Ezt a funkciót az udvarbirtokok látták el, amelyek központjában a udvarházak (raktárok) álltak. Az itt élõ termelõk voltak az udvarnagyok. A királyi udvar, tehát a király és kísérete udvarházról udvarházra járt, és felélte az ott felhalmozott élelmiszert. Az állandó vándorlás ellenére ekkor már létezett egy királyi székhely, amely kezdetben Esztergomba volt, majd István uralma alatt átkerült Székesfehérvárra. A király itt építette fel az székesfehérvári bazilikát, amelyet a királyi kápolnának és temetkezõhelynek szánta. Késõbb itt tartották az éves “törvénynapokat”, ahol mindenki a király elé járulhatott sérelmeivel.

A várbirtokok és udvarbirtokok a király tulajdonában voltak, de mellettük voltak magánbirtokok is, mint például a hatalmas egyházi, és világi kézbe tartozó nagyobb birtoktestek, amelyeket István leghûségesebb szolgálói kapták. Õk nagyobbrészt német lovagok és papok voltak. Ezek mellett voltak még kisebb méretû közösségi birtokok is. Uradalmak is ekkor alakultak ki, várbirtok és udvarbirtok is ekkor keletkezett.

István két törvénykönyvet hozott létre, ám ezek csak másolatban maradtak ránk. A törvénykönyvek eredetisége, és keletkezésük ideje még ma is vitatéma. Az eredetiség ellen szóló érvek: István törvénykönyveiben vannak szó szerinti átvételek más mûvekbõl. Ezek jellegüket tekintve büntetõ törvénykönyvek. István szigorúan védte az egyház jogait, és a magántulajdont, és emellett megtiltja a pogány jogszokások gyakorlását mint például a vérbosszú.

Új fõméltósági címeket hoz létre, megteremti a nádori méltóságot, akik a vármegyéket irányítják. A királyi udvarban fõlovász mestert, és kamarást nevez ki. És ekkor alakult meg a Királyi Tanács is.

István idején fejlõdésnek indult a gazdaság. Ezt elõsegítette az akkor már létezõ értékálló pénz. István II. Henrik regensburgi dénárját vette mintául, s ez alapján verette a magyar dénárt, melynek mindkét oldalán kereszt volt, Stephanus Rex (István király) illetve Regina Civitas (királyi város) feliratokkal. A természetben fizetett királyi jövedelmek mellett megjelentek a pénzbeli járandóságok is. Ezek adók és vámok voltak. Mindezek hatására fejlõdésnek indult a kereskedelem: egyre több vásárt tartottak. A heti vásárok napját szombatról vasárnapra tették át.

1030-ban harcolt II. Konrád NRCS császárral, 1031-ben kötöttek békét egymással.

Istvánnak két fia volt, a idõsebb Ottó korán meghalt, ezért fiatalabbik fiát Imre herceget szánta utódjának õhozzá írta az Intelmek címû mûvet, akinek nevelését Gellért püspökre bízta. 1031-ben azonban tragikus fordulat történt. Imre egy vadászbalesetben meghalt. Az új utód Vazul lett volna, ám a király nem tartotta õt alkalmasnak a trónra; könnyû természetûnek, és “pogánynak” ítélte, ezért megvakíttatta és fülébe ólmot önttetett. Ezáltal Vazul alkalmatlan lett trón utódlására (István az alkalmasságot, idoneitást jelölte meg legfontosabb feltételnek a trón utódláshoz). Vazult ezután számûzte az országból, fiai pedig Lengyelországba menekültek. István ezután maga jelölte ki utódját: húgának és a velencei dózsénak fiát, Orseolo Pétert. I. István. 1038. augusztus 15-én halt meg, és Székesfehérvárott, az általa emelt bazilikában helyezték örök nyugalomra.