Magyar Tudomány, 1983/9.

Vekerdi László interjúja


"... Csakis összetételükben és szellemükben fiatal struktúrákalkalmazkodhatnak sikeresen"

Beszélgetés Bognár Rezsô akadémikussal a Zemplén-mûhelyrôl

Jól ismertek Zemplén Géza nagy eredményei; részben Móra László monográfiájából, részben Mester László, Gerecs Árpád, Müller Sándor, Csûrös Zoltán, valamint Professzor Úr méltatásaiból. Tudjuk azt is, milyen nagy szerepe volt Zemplén Gézának a hazai szerves kémiai kutatások kibontakoztatásában s világhírnévre juttatásában. Tudománytörténeti értékként számon tartott ma már a szalicin és az amigdalin szerkezetének tisztázása, az acetilezett szénhidrátok katalitikus dezacetilezésére kidolgozott Zemplén-módszer, a Wohl-féle cukorbontás alkalmazása oligoszacharidokra, s aztán a negyvenes években a nyitás a bioflavonoidok felé. Jól ismert, s most születése után száz évvel már szinte legendás iskolateremtô-képessége is, hiszen tanítványain s tanítványai tarítványain keresztül a Zemplén-mûhely máig meghatározza a magyar szerves kémiai kutatások fejlõdését. Professzor Úrtól éppen errõl szeretnénk hallani valamit; elôszöris hogyan került Zemplén mellé?

Ez magában is csakugyan elég érdekes történet, de mielõtt belefognék, szeretnék itt megemlíteni valakit, aki kimaradt a tanítványok felsorolásából. Angyal Istvánról van szó, aki jókor, tán már 1939-ben érezte, hogy itt nehéz idõk következnek, s elhagyta az országot. Külföldön aztán az egyik legismertebb és legnagyobb szaktekintély a szénhidrátkémiában. Sydney-ben él, most ment nyugdíjba. Amikor bekerültem a Zemplén-intézetbe, ô már ott volt, doktori értekezését készítette. Nagyon jó barátságba kerültünk, ami máig tart, még ilyen messzirõl is. Õ végig megmaradt a szénhidrátkémiánál. Másik kutatási területe is szorosan ehhez kapcsolódik. A ciklitolokkal, azaz polihidroxigyûrûs vegyületekkel és a cukoralkoholokkal foglalkozik s egészen kiváló, maradandó eredményekre jutott. De térjek vissza a kérdésre, hogyan kerültem én a Zemplén-intézetbe.

Amikor a Mûegyetemen vegyészmérnökként végeztem, nem volt a Zemplén-tanszéken állás. Itt volt még akkoriban Zechmeister Magyarországon, a Pécsi Orvosegyetem kémiaprofesszoraként, s ha kémikusra volt szükség, mindig Zemplénhez fordult. Akkor is éppen vegyészt keresett; engem a Zemplén-tanszéken ismertek már többé-kevésbé, ott készítettem a diplomamunkámat, s Zemplén engem javasolt. De Pécsett is csak szeptembertôl lett volna hely, s hogy addig kihúzzam, szereztek nekem egy állást Nagytétényben a gumigyárban. Persze örömmel vállaltam a pécsi lehetôséget, hiszen Zechmeister neve nagyon jól ismert volt a szakmában, sokan nevelkedtünk kitûnô könyvén. Így aztán a gumigyárban dolgoztam úgy kb. májusig. Akkor behívtak a tanszékre, s közölték, hogy a nyári hónapokra az intézet külsô megbízást vállal, s itt fogok dolgozni. Neosalvarsant kellett elôállítani, amiben az intézetnek is volt valamilyen módosítása vagy újítása; ennek alapján el is kezdtem ezt a munkát. Akkor nyáron majdnem hetven kg Neosalvarsant gyártottam a pincében egy laboránssal. Közben Zemplén folyton érdeklôdött a munkáról, s eléggé meg lehetett velem elégedve, mert egyszer azt mondta: "Tudja mit, Bognár, nem adom én oda magát Zechmeisternek; igaz, hogy most nincsen szabad állás, de majd meglátjuk, hogy mi lesz, én magát mostantól kezdve mint privát asszisztenst fogom foglalkoztatni. Mennyit kap maga ott a gyárban?" Mondtam, hogy 120 pengôt. "No, azt mondja, ennyit én is megadok, és még valami más pénz is csurran-cseppen." Így is lett, privát asszisztensként bekerültem az intézetbe.

Mekkora volt az intézet?

Volt akkor ott egy adjunktus meg két tanársegéd. Az adjunktust akkor két évre, a tanársegédeket meg csak egyre nevezték ki. Néha-néha kapott Zemplén a Széchenyi alapból bizonyos összeget, amibôl tudott tartani privát asszisztenseket. Így kerültem én oda 1937-ben. A következô évben azután elcsábította a Chinoin Gerecs Árpádot; akkoriban ugyanis nagyon kereste az ipar a Zemplén-tanítványokat, és általában az egyetemeken dolgozó jó vegyészeket, s így egészséges fluktuáció alakulhatott ki kutatás és ipar közt, ami ma sajnos nincsen meg. Így kerültem aztán én Gerecs helyére 1938-ban rendes státusba.

Milyennek látta akkor Professzor Úr a Zemplén-mûhelyt, s milyennek ma, visszanézve?

Hát elôször is egy erôsen kézben tartott mûhelyt találtam, pontosan megfogalmazott kutatási iránnyal. Az emberek lelkesen dolgoztak, majdnem azt mondhatnám, hogy teljesen tekintet nélkül bármiféle munkaidôre. A "hivatalos" létszám kicsiségét "besegítô" doktoranduszok és doktorandák egészítették ki, akik a Tudományegyetemrôl jöttek át, és elég sokat segítettek a kísérleti munkában. A létszámuk persze változott, évenként 6-8-10 is volt. A doktori disszertációjuk elkészítésére itt dolgozó vegyészek, vegyésztanárok nagyon komoly és szép munkát végeztek; benne voltak például olyan ma is jól ismert módszerek kísérleteinek kidolgozásában, mint az acetilezett szénhidrátok katalitikus dezacetilálása, elszappanosítása. Ezzel a kérdéssel Zemplén évekig foglalkozott, míg végül a ma is alkalmazott módszert 36-ban vagy 37-ben közölték Gereccsel és egy doktorandával együtt.

Mi volt a Zemlén-mûhely vonzása; hogy sikerült annyi tehetséges fiatal vegyészt tömörítenie?

Elôször is Zemplén elôadásai már önmagukban rendkívüli vonzóerôvel hatottak az emberre. Zemplén olyan szépen, precízen és korszerûen adta elô a szerves kémiát és a szerves kémiai technológiát, hogy akinek egyáltalában volt ilyen irányú érdeklôdése, az nyomban megérezte, hogy itt egy nagy alkotó kémikus beszél, a saját tapasztalatai és szenvedélye alapján arról a tudományról, amit oktat és amit mûvel. Ez önmagában rendkívül impresszionáló volt; a laboratóriumi gyakorlatokon azután láttuk még, hogy a professzor rendszeresen bejárt, ellenôrzött és irányított mindent. A késôbbiekben meg az vált - legalábbis számomra - elsôrendû jelentôségûvé, hogy észrevettem, csupa olyan kérdést vet fel, amit nemcsak meg lehet, hanem érdemes is megoldani. Ez nagyon jellemzô egyébként reá: a témaválasztása meglepôen biztonságos volt, rendkívüli érzékkel találta meg intuitív alapon a kidolgozásra tényleg érdemes témákat. Vegyük csak az én példámat. Én olyan témákat kaptam, amiken már elvérzett elôttem egy-két ember. De ô meg volt gyôzôdve, hogy ezt a kérdést pedig meg lehet és meg kell oldani. Ilyen volt a ruberitrinsav szintézis, ami az alizarin természetes elôfordulása, aztán a floridzin pontos szerkezetének meghatározása szintézissel stb., de ezek már túlságosan szakmai részletek.

Mondhatjuk, hogy "jó orra" volt az ilyen témákhoz vagy nagy irodalmi tájékozódás alapján döntött?

Mindkettô meglehetett benne, de én a rendkívüli témaérzékenységét, probléma- és témaválasztását hangsúlyoznám. Emlékszem, sokszor említette, hogy nem tudja megérteni kémikus kollégáit, milyen témaszegények. Hiszen - mondotta - ha már saját fejébôl nem tud értelmes dolgot kiötleni valaki, elô kellene csak vegye a 30-40-50 évvel ezelôtti publikációkat, s talál ott is annyi érdekes megoldatlan problémát, hogy foglalkozhat vele évtizedekig! Kétségtelen, hogy ô maga is szívesen olvasta a régi, akár a múlt század végi Berichtéket.

De visszatérve a Zemplén-mûhely vonzására; volt ott valamiféle hangulat vagy légkör, amiben igen jól lehetett dolgozni. Nem volt soha különösebb féltékenység; akik ott voltunk néhányan, kollegiálisan együtt dolgoztunk, mindig tudtuk, mit csinál a másik, s ha tudtunk, segítettünk egymásnak. Sajnos, a mai világban ez már nincsen egészen így; igaz, mi kevesebben is voltunk. De ma szinte már egy teambe is erôszakkal kell lassanként összehozni az embereket! Nyilvánvalóan a Zemplén-intézet vonzásához tartozott az is, hogy nemzetközileg ismert és elismert mûhely volt, ahová a világ minden részérôl szívesen jöttek. Találkozhatott ott az ember Nobel-díjasoktól kezdô doktoranduszokig sokféle vegyésszel; Zemplén vitathatatlanul nagy szaktekintély volt, és kitüntetésnek számított nála dolgozni.

De hogyan gyûltek össze az intézetben a legtehetségesebb, a tényleg tehetséges fiatal vegyészek?

Az a rendszer, amit már említettem, hogy tudniillik az adjunktust két, a tanársegédet egy évre nevezték ki, lehetôvé tette azt, hogy egészséges fluktuáció alakuljon ki, s ezt a lehetôséget Zemplén csakugyan jól ki is használta. Ha valaki nem tetszett neki, akkor idejében szólt, hogy keressen az illetô másutt helyet, mert a következô szeptembertôl nem hosszabbítja meg a kinevezését. Volt olyan is, akit azonnali hatállyal elküldött, de megtehette, mert az intézetbôl mindenki el tudott helyezkedni. Inkább még az a veszély fenyegetett, hogy olyant is elcsábít az ipar, akihez ô ragaszkodott volna. Engem is például többször meghívott Wolf Emil, a Chinoin gyár híres nagy igazgatója ebédre, vacsorára, s bíztatott, hogy menjek át hozzájuk. "Nézd, öcsém - mondotta -, ezért az éhbérért ott ne dolgozzál, adok nehed ennyivel vagy annyival többet!"

Milyen tulajdonságok kellettek az alapvetô szakmai készségen túl ahhoz, hogy valaki az intézetbe bekerülhessen s ott megmaradhasson?

Elsôsorban bizonyos hivatástudat, sôt, áldozatvállalás - és amint már említettem - a lankadatlan munkaszeretet, a kitartó munka. Amit a Professzor mondott, azt meg kellett csinálni, amit az ember még hozzá gondolt vagy esetleg hozzá olvasott, azt valamilyen formában alkalmazni kellett a kutatásoknál, és minden erôt a téma megoldására kellett koncentrálni, míg kiderült, hogy sikerül vagy nem. Tehát makacsul ki kellett tartani egy téma mellett. Következetesen és teljes erôvel, úgyannyira, hogy bizony annak se nagyon örült, ha az ember irodalmazott. Ô maga rengeteget olvasott és kitûnôen ismerte az irodalmat, de azt hitte, hogy ô mindent tud, s nekünk csak végre kell hajtani, amit ô elgondolt. Idegesítette, ha az embert nem a laborasztal mellett találta, hanem könyvet vagy folyóiratot olvasva. Nem volt se szombat, se vasárnap, dolgozni kellett. Persze fiatalok voltunk, bírtuk.

A szombatról jut eszembe egy jellemzô kis történet. A ruberitrinsav szintézisével bajlódtam, ami a Professzort erôsen izgatta. Egyik szombaton délután már az egyik kísérlet végén jártam; be kellett egy oldatot párolni, s a maradékból meg kellett állapítani, hogy sikerült-e a szintézis vagy nem. Az Öreg bejött megérdeklôdni, hogy kikristályosodott-e az anyag. Mit tesz Isten, nem kristályosodott. Zemplén dühbe gurult, fogta a szivarját, a szeme mérgesen villogott, s azt mondotta nekem: "Idefigyeljen, Bognár! Engem nem érdekel, hogyan csinálja, de vegye tudomásul, hogy ennek meg kell lenni!" Ez volt a szakmai utasítás. Aztán rám se nézett, míg meg nem lett, s én se szóltam addig.

Volt ebben valami patriarchális vagy éppen paternalisztikus vonás?

Igen, de úgy gondolom, hogy ez a tipikus régi német iskola is volt. A publikációkban is ez nyilvánult meg. Olyan nem fordult elô, hogy az ô neve a táraszerzôk után állott volna. Zemplén Géza, s aztán a többiek. De az se mindig, mert az Akadémia Matematikai és Természettudományi Éretsítôiben a legnagyobb csoda volt, ha valamelyik munkatárs is szerepelt szerzôként a cikkben. A Berichte der Deutschen Chemischen Gesellschaft-ban megjelent cikkekben viszont mindig föltüntette a társszerzôket is; talán gesztusból, talán azért, mert tudta, jót tesz az a fiatal vegyésznek, ha az övé mellett áll a neve. Dehát ezek mind régi dolgok, amiket a mai fiatalság nem ismer. A régi vezetôi szisztéma bizony ilyen volt; nemcsak a pozitív vonásait kell látnunk.

Ilyen például az is, hogy Zemplén nem túlságosan törekedett arra, hogy tanítványai közül minél többen kerüljenek külföldi tanulmányútra. E tekintetben egyáltalában nem volt segítôkész. Soha nem felejtem el az egyik kijelentését: "Minek akar ez kimenni Angliába, ott is csak 100 fokon forr a víz." S aztán aki mégiscsak kiment külföldre, azt nem szívesen vette vissza. Még Müller Sándort se vette vissza; mikor hazajött, nem volt hely számára.

Szólt már Professzor Úr a Zemplén-mûhely nagy nemzetközi tekintélyérôl; de hogyan illeszkedett be az itthoni életbe?

Annak idején nem léteztek ezek a végeláthatatlan értekezések, gyûlések, szakmai és társadalmi rendezvénysorozatok. Megvolt a Magyar Kémikusok Egyesülete, s az minden hónapban egyszer tartott egy tudományos ülést, ami szinte ünnepnapnak számított. Erre kutya kötelessége volt mindenkinek elmenni. Az ülés után aztán rendszerint elmentünk a Kispipába, s ott tovább folyt a baráti szakmai beszélgetés. Efféle országos személyes szakmai közelség, efféle intenzív érdeklôdés egymás munkája iránt ma persze - már csak a kémikusok erôsen megnövekedett száma miatt is - aligha képzelhetô el; a baj inkább az, hogy olykor a saját intézetében is alig bír az ember rávenni valakit, hogy nézze már meg, mit csinál a szomszéd laborban a másik.

Amikor Professzor Úrnak egészen más körülmények közt ugyancsak a kutatás élére kellett állnia, gondolt-e tudatosan Zemplén Géza példájára?

Természetesen igen. Hiszen a Zemplén-intézetben kialakult tematika volt az a kiinduló alap, amire aztán - kibôvítve - az egész intézet kutatási munkáját építettem. Errôl kell elôször szólni pár szót. Zemplén Géza elsôsorban szénhidrátkémikus volt. A szorosan vett szénhidrátkémia két ok miatt bôvült nála egyéb területekkel. Elôször azért, mert a szénhidrátok gyakran nagyobb vegyületek, ún. glikokonjugátok formájában fordulnak elô a természetben, és épp ezekbôl tudtunk nagyon sok mono- és oligoszacharidot elôállítani, amiket aztán különbözô módszerekkel megvizsgáltuk. Annak idején a klasszikus szerves kémia úgy dolgozott, hogy földerítettük a vegyület szerkezetét, azután pedig szerkezetbizonyító totálszintézissel fölépítettük az illetô vegyületet. Ma már a szerkezet földerítésére persze bonyolult mûszereink vannak, de a szintézis sokszor bizony még ma is problematikus, bár ma már esetleg jobban hisznek a nagy mûszereknek, mint a totálszintézisnek. Úgyhogy ma már szinte el sem képzelhetô, milyen szép is volt a szerves kémiának ez a klasszikus korszaka, amikor a totálszintézis kötelezôen hozzátartozott a szerkezet igazolásához! Beck Mihály egyszer ezt úgy fogalmazta meg, hogy a modern gépek szinte lefényképezik a vegyületet, s ez nem a vegyész érdeme, hanem a gépé. Mindenesetre azért a géprôl le is kell tudni olvasni az eredményt. No de térjünk vissza a természetes anyagok elkülönítéséhez. Kivált a flavonoidglikozidokból sikerült nagyon sok új cukorféleséghez jutnunk, s aztán ezeknek s maguknak a glikozidoknak a szintézisével kezdtünk foglalkozni. Ekkor csúszott át Zemplén Géza érdeklôdése és kutatómunkája a flavonoidok területére, s itt aztán más egyéb problémák is felmerültek. Én azután ezt fejlesztettem tovább. A Zemplén-intézetben például nemigen foglalkoztunk a flavonoidok térszerkezetével, sztereokémiájával. Nem foglalkoztunk a nitrogén- vagy a kéntartalmú flavonoidokkal sem. Majdnem azt mondhatnám, hogy ez a munka természetes továbbfejlesztése volt annak, amit ott elkezdtem.

A Zemplén-intézet másik, nem szénhidrátokkal összefüggô munkaköre a gyárakkal, az iparral való kapcsolatból adódott. Ez több irányú volt; elsôsorban a Chinoin gyárral kooperált, de másokkal is. Az én szempontomból különösen fontossá vált a büdszentmihályi Alkaloidagyárral való kapcsolata. A gyár akkoriban kezdte el a kicsépelt száraz mákgubóból a Kabay-féle szabadalom szerint elôállítani a morfint, kezdetleges körülmények közepette. A Hoffmann-Laroche cég azonban bepörölte az Alkaloidát azzal, hogy a Kabay-féle szabadalomban rögzített módszerrel nem lehet morfint gyártani. A svájci cég szakértôül Zemplént kérte fel, s nekem kellett reprodukálnom a gyári eljárást. Az Alkaloida szakértôje Széki professzor volt, a Tudományegyetemról; ô meg Müller Sándort bízta meg a vizsgálatokkal. Úgyhogy így majdnem "ellenfelek"-ként kerültünk szembe mint régi jó barátok. Azért mondom, hogy majdnem, mert amikor gondosan reprodukáltam az eljárást, kiderült, hogy igenis alkalmas morfin elôállítására. Így aztán elveszítettük a megbízóink számára a pert. Én viszont tövirôl hegyire megismertem a munka során az eljárást és az egész gyárat, s amikor aztán 1960-ben Debrecenbe kerültem a Szerves Kémiai Tanszék élére, újból felvettem velük a kapcsolatot, ami azóta is töretlenül tart. A gyár persze azóta jelentôsen kibôvült, munkája számos más területre is kiterjedt, és a morfint kísérô mellékalkaloidok elôállításában és sok más kisebb-nagyobb téma megoldásában, illetve vizsgálatában mûködtünk együtt velük. Hát ez is voltaképpen olyan kapcsolat, ami még a Zemplén-intézet hagyományaiból nôtt ki.

Túl ezeken a szakmai hagyományokon, az intézetvezetô módszereiben mit csinál úgy s mit másként, Professzor Úr, mint egykori mestere? Hiszen a megváltozott világban nyilván sok mindent egészen másképpen kellett csinálni.

Az elsô idôkben, amikor kevesebben voltunk az intézetben s még nem volt akadémiai kutatócsoportunk sem, ezekben az elsô idôkben bizony én is úgy jártam el, mint Zemplén: mindenkinek pontosan kiadtam, hogy mit csináljon, s aztán számon kértem tôlük. De most már fölnôttek az emberek, két másik professzor is van ott mellettem, Makleit Sándor és Farkas István. Nánási Pál pedig, aki jelenleg dékán, a biokémiai tanszék vezetô professzora.

És Szabó Vince?

Ô elkerült tôlem, ô vezeti az Alkalmazott Kémiai Tanszéket.

Úgyhogy ma már a Bognár-iskola is kiterjedt!

Hát, amennyiben ezt iskolának lehet nevezni. Nos, mindenesetre márcsak azért is sok mindent másképp kellett csinálni az intézetvezetésben, mert ma sokkal tovább maradnak meg az emberek egy helyütt, mint annak idején mi Zemplénnél. Ott 10-15 év volt a legtöbb, amit az ember eltöltött. Én is csak 13 évig voltam nála, Gerecs maximum 15 évig lehetett. Felnôtt, kész emberekkel nyilván nem lehet úgy bánni, mint induló és ifjú kutatókkal. De más ma a szerves kémiai kutatásban a munka jellege is. Annak idején a legnagyobb mûszerünk egy polariméter volt. Ma már az intézetben nálunk is van gázkromatográffal kombinált tömegspektrométer, egy nagyon korszerû infravörös spektrofotométér, és amit talán legelôször kellett volna említenem: van egy mágneses magrezonancia készülékünk, ami korszerû és nagyon hasznos mûszer. Ezek a nagy mûszerek mind különleges készültséget és szaktudást igényelnek. De megváltozott a kutatás és az ipar viszonya is. A Zemplén-iskolában az iparral és a gyakorlattal kapcsolatos kérdések meglehetôsen mellékesek voltak, majdnem azt mondhatnám, hogy nem zavarták a kutatásokat. Ma ez eltolódott; amint Kapica mondotta Rutherford emlékbeszédében, a tudomány termelôerôvé válván nyilván gazdagabb lett, de ugyanakkor el is szürkült. Az nem is baj, hogy részint az oktatásban, részint a kutatócsoportban foglalkoztatott sok embernek már csak jobb megélhetése érdekében is részt kell vállalnia ipari feladatokban; a baj az, hogy ez a folyamat iszonyatosan el van bürokratizálva, rengeteg idôt elvesz tôlünk, és nagyon nehéz megôrizni az alapkutatások és a gyakorlati munka egyensúlyát. Az én kutatócsoportomban, amit úgy hívnak, hogy Antibiotikumkémiai Kutatócsoport, úgy próbáltam az egyensúlyt megteremteni, hogy elsôsorban szénhidrátokat is tartalmazó antibiotikumokkal foglalkozunk. Úgyhogy megmaradt a régi alapelv a cukrokat is tartalmazó természetben elôforduló anyagok vizsgálata. Egy másik ilyen régi vesszôparipám pedig az, hogy hogyan alakulnak ki a heterociklikus vegyületek. Ismeretes, hogy ezek elsôsorban aminosavakból, de meggyôzédésem szerint aminosavakból és cukrokból is kialakulhatnak. Ezek persze már mind a Zemplén-iskola eredeti problematikájától messzire esô kérdések, ha csíráikban tán onnan is indultak. De ezekre a kutatásokra sajnos egyre kevesebb idô és ember jut.

Hogyan alakul ma a kutatók kiválogatódása és kiképzôdése, hogyan teremti meg ehhez az egyetemi oktatás a feltéteteket?

Régi gond ez és tulajdonképpen még ma is arra a régi kérdésre vezethetó vissza, hogy a kutató "fit" vagy "nascitur"; kutatóvá válik valaki vagy kutatónak születik. Szerintem mind a két módon elképzelhetô. Nyilván az, aki "nascitur" az lesz a tehetségesebb, a zseniálisabb, attól lehet több alapvetô eredményt, Zemplén szavával "Novumot" várni; de akit a képzés és a szorgalma tett jó kutatóvá, az is nélkülözhetetlen katonája - Kapicával szólva - a kutatás nagy hadseregének. Mármost a tudományegyetemen sajnos az egész képzés irányultsága és szelleme olyan, hogy a legtöbben "nascitur" típusú tudósok akarnak lenni, ami persze lehetetlen. Ennyi tudósra nincs is szükség; ugyanakkor igen nagy szükség van arra, hogy tudományosan jól képzett szakemberek dolgozzanak az iparban, hiszen ott is egyre több az olyan probléma, amit csak tudományos felkészültséggel és igénnyel lehet megoldani. De a tudományegyetemi képzés a hallgatók nagy többségében nem eléggé fejleszti ki a konkrét foglalkozás iránti elhivatottságot. A mûegyetemen - én is ott végeztem, s így még tapasztalatból emlékszem rá - egészen más a helyzet. A mérnök, aki hidakat fog építeni, tudja, hogy azt neki úgy kell megtervezni, hogy a híd ne rogyjon össze. Az építész is tudja, hogy a háznak statikailag rendben kell lennie. A vegyészmérnök tudja, hogy neki majd gyártania, termelnie kell. Ugyanezt elmondhatom az agráregyetemrôl is. A medikus is rájön, mihelyst a beteggel találkozik, hogy neki konkrét gyógyító feladata lesz. Mindezeken az egyetemeken tudatosul a hallgatókban majdani foglalkozásuk.

A tudományegyetemen tehát erôsebben tudatosítani kellene a gyakorlati, ipari kutatások iránti elhivatottságot?

Persze, az alapkutatások és az alkalmazott kutatások egyensúlyának megôrzése nagyon fontos feladat. Egyrészt meg kellene értetni az emberekkel, hogy az alapkutatásoktól ne várják azt, hogy mindjárt holnap dollármilliókat hozzanak, másrészt pedig meg kellene újra valósítani az egészséges kapcsolatot az alapkutatások és az alkalmazott ipari kutatások hözött. E nélkül mindkét fél óhatatlanul pórul jár: az ipar nélkülözni fogja a tudományosan képzett szakembereket, a tudományos intézetek pedig reménytelenül elöregednek. Egy egészséges tudományos intézetnek piramis-szerûen kellene felépülnie, az alján a fiatal kutatók és kutató-jelöltek széles skálájával. S mit látunk ma? Még tanársegéd is alig akad, csupa adjunktus, docens, professzor tölti meg az intézeteket. És hol vannak már azok az idôk, amikor egy-egy igazán tehetséges ember a középiskolából vagy az iparból vonódott be a kutatóintézet s az egyetem munkájába, vagy fordítva. Pedig alapvetôen fontos, hogy a fiatal tehetséges szakembereknek módot adjunk arra, hogy tudományos munkásságot végezhessenek. Országos érdek, hogy ne merevedjenek meg a tanszékek, ne merevedjenek meg a kutatóintézetek. Hiszen új, változó vagy éppenséggel nehezedô körülményekhez csakis összetételükben és szellemükben fiatal struktúrák alkalmazkodhatnak sikeresen.

Ez az oldal eredetileg a ChemoNet honlapján volt olvasható.